2. extra - Sickness

Eunji pov.:

      Mély levegőt kell vennem, amint kilépek a teremből, igyekezve összeszedni magam. Elég nekünk, most Winwin miatt aggódni, nem hiányzik, hogy én is bemondjam az unalmast. Összeszedve minden erőmet indulok a fiúk után, hogy minél előbb nálam legyünk. Sajnos elég lassan haladunk Shicheng-nek köszönhetőn és az sem segít a helyzeten, hogy az összes alfának ma jutott eszébe az utcán lézengeni. De végül csak elérjük a lakásomat és nagy nehezen be is jutunk, de épp csak a nappaliig érünk el, mikor Doyoung hírtelen elengedi Winwint így kis híján a padlón köt ki, de szerencsére elkapom. Viszont az előbbi incidens nyomán keletkezett fájdalom, nem örül annyira a gyors reflexeimnek, így fel szisszenek.
- Jaj, ne haragudjatok – tér észhez Doyoung, majd újra felkarolva Shichenget segít elcipelni a szobájáig.
- Lefektetem – fordulok a másik omega felé, mire ő csak bólint.
- Addig én hozom a szükséges dolgokat, amik kelleni fognak, miután felébred – feleli, majd kisiet a szobából. Érthető, hogy nem akar idebent tartózkodni, bár Doyoung is omega ő is érzi azt a számukra hívogató illatot, ami a másikból árad. Mondjuk nem is csodálom, még én is érzékelem a vadász véremnek köszönhetően.
- Eun-ji – nyöszörgi Winwin, amint vízszintesbe helyezem.
- Css, pihenned kell – suttogom, nyugtatólag cirógatva meg az arcát.
- Mi… Miért nem, hagytad, hogy, hogy… segítsen? – kérdezte és hangja gyengeségének ellenére hallottam benne a szemrehányást.
- Mert megbántad volna…
- De ő… Ő más. Nem olyan, mint Lucas – suttogta én pedig nem tudtam hinni a fülemnek.
- Ha tényleg így gondolod, várd meg amíg kitisztul a fejed és megbeszéljük – mondtam végül és ki indultam a szobából.
- Már tiszta lenne, ha te nem vagy – suttogta még félálomban, ami szíven ütött, nem is kicsit.
- Ne aggódj… így lesz – suttogtam az ajtónak. Kilépve bezártam az ajtót, majd leindultam a nappaliba.
- Ez mi?! – hallottam meg Doyoung hangját, amint beléptem a szobába. Meglepetten kaptam felé a tekintetem, mire ő majdhogynem hozzám vág pár papírt. Az orvosi papírjaimat.
- Doyoung…
- Ne merj hazudni nekem!
- Ezt… Ne itt beszéljük meg – kérem halkan a zaklatott fiút, majd felkapva a cuccaimat tereltem ki a lakásból. Bezártam az ajtót és megindultam valamerre. Doyoung egy darabig némán követett, majd néhány hosszú perc után megtorpant, megállásra késztetve engem is.
- Hallgatlak – mondta, de én nem voltam képes megszólalni. – Eunji, a barátod vagyok, miért nem bízol bennem?
- Nem erről van szó – sóhajtok fel. – Én csak… Nem akartam, hogy feleslegesen aggódjatok.
- Nem lenne felesleges…
- De igen.
- Értem én, hogy beteg vagy, de…
- Nincs de, Doyoung, felesleges lenne, mert…
- Nem! – Kiált rám.
- De igen Doyoung! – emelem meg én is a hangom. – Az lenne, mert, ha hallani akarod, ha nem, megfogok halni és nem tehetünk ellene semmit! – kiabálom, alig bírva visszatartani a könnyeim. A hangos kirohanásom után csend telepedett közénk. Doyoung nem tudott, nekem pedig nem volt mit mondanom. Vagyis ez így nem igaz. – Sajnálom, hogy nem mondtam el, de – sóhajtottam fel újra. – Nem akartam, hogy idő előtt tudjatok róla.
- Idő előtt?! Mégis meddig vártál volna? Mikor lett volna itt az ideje, hogy megtudjuk? A temetéseden? – akadt ki.
- Doyoung kérlek – fordítottam neki hátat, hogy elrejthessem a könnyeim. – Nem akartam, hogy így tudd meg, de te mit tettél volna a helyemben? Van elég gondunk enélkül is. Ott van Lucas és most már Taeyong is…
- Ezek csak kifogások Eunji – szólal meg hallkan, hátulról ölelve magához.
- Igazad van… Féltem elmondani – fordultam meg az ölelésében, szorosan a dereka köré fonva a karjaimat. – Nem akarlak elveszíteni titeket – suttogtam a mellkasába, mindennél jobban értékelve, hogy itt van velem.
- Nem is fogsz. Találunk megoldást a helyzetre és… – mondta, nyugtatólag simogatva a hátam. Nem tudott mit mondani. Nem sűrűn látott így még Winwin sem, nemhogy ő. De itt van. A barátomként, a családomként és ez mindennél többet jelent nekem.
- Mindent, bármit megtennék azért, hogy ne kelljen elmennem – suttogtam halkan, kibontakozva az öleléséből, törölve le a könnyeim.
- Shicheng tudja már?
- Nem – sóhajtottam -, és szeretném, ha ez így is maradna, ameddig csak lehet – pillantottam kérlelően az omegára, mire ő csak bólintott. Újra csend telepedett ránk, ahogy lassan egy közeli padhoz sétáltunk. A hosszúra nyúlóm némaságot végül Doyoung hangja törte meg.
- Ha már úgy is az őszinteségnél tartunk, elmondok valamit, ami után lehet egy életre megutálsz.
- Ezt nem tartom valószínűnek, de mond – fordultam felé, mire mély levegőt véve kezdett bele.
- Emlékszel még arra a nyári zenei rendezvényre, ahova a bátyámmal mentem?
- Amelyikre megkértelek, hogy ne menj, ha nem vagy benne biztos, hogy haza is jutsz? – kérdezek vissza, mire bólint.
- Hallgatnom kellett volna rád – hajtja le a fejét és van egy olyan érzésem, tudom, mit fog mondani. – Minden olyan gyorsan történt. Éreztem, hogy kezdek gyengülni, de mire szólhattam volna a bátyámnak, ő eltűnt. Úgy döntöttem elindulok haza egyedül, de túl nagy volt a tömeg. Túl sok ember és túl sok alfa. Az egyik nézelődő fellökött, megpróbáltam felállni, de nem ment, ezért a srácsegített. Csak mikor a szemébe néztem jöttem rá, hogy egy alfa az. Egy alfa, akit úgymond ismerek – mosolyodott el, amit nem igazán tudtam hová tenni. – Megkérdezte, hogy jól vagyok-e, hogy van-e valami, amiben segíthet, mire én azt válaszoltam, hogy vigyen haza, de hiába kérdezte, hol lakok nem tudtam válaszolni, ezért magához vitt – folytatta és az arca kezdett egyre pirosabb lenni. – Nagyon kedves volt, annak ellenére, hogy nem lehetett könnyű dolga egy tüzelő omega mellett. Átengedte nekem a szobáját, azt mondta ne aggódjak nem lesz baj és hogy majd reggel haza visz. Ki akart menni a szobából, hogy tudjak pihenni, de… én… - akad meg felém pillantva, mire én bólintok, hogy folytassa. Sejtem mit akar mondani, de az ő szájából akarom hallani. – Rámásztam. Meg akart állítani, de nem hagytam magam és végül feladta a küzdelmet, szóval, mi…
- Lefeküdtetek – fejezem be helyette a mondatot, mire bólint.
- Úgy… háromszor – teszi hozzá halkan, mire kicsit meglepődök. Sűrű éjszaka lehetett.
- És?
- Mi és?
- Mi volt utána? Úgy értem, másnap reggel már nálam voltál.
- Elaludtunk, de én előbb keltem, mint ő és… megijedtem. Kitisztult a fejem annyira, hogy felfogjam mi történt. Gyorsan felöltöztem, megnéztem a nyakam a tükörben és áldottam az eget, hogy nem követtem el túl nagy ostobaságot. Aztán fogtam magam és egy szó nélkül leléptem – fejezi be.
- Ki volt az?
- Jung Jaehyun – suttogja halkan, nem merve rám pillantani. Szóval ezért, ezért tartott attól, hogy mi lesz, ha Taeyong közel akar kerülni Winwinhez.
- Megbántad?
- Lehet meg kellett volna – mondja halvány mosollyal az ajkain. – Még csak a nevemet sem tudta, amíg Tae nem találkozott Shicheng-el, most meg… Azt mondta, nem akarja elfelejteni azt az éjszakát és mindent meg fog tenni, hogy én se tegyem. De mi van akkor, ha ez a Doyoung – mutat magára -, aki nem olyan, mint akkor éjjel, már nem fog neki kelleni? – kérdi hírtelen.
- Akkor rohadt nagy bajban lesz! – mosolygok rá, mire az ő ajkai is felfelé kezdenek görbülni.
- Azt hiszem – mondja felállva. – Most már aggódhatunk miattam is – sóhajt fel, majd felém nyújtja a kezét. Jelezve, ideje indulnunk.
- Akkor – mondom mellé lépve. – Hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből! – szorítom meg a kezét biztatólag, majd haza indulunk.