5. fejezet

Winwin pov.:

      Ez a nap is remekül telt… Bár ma hála az égnek nem futottam össze Taeyonggal, volt más, aki megkeserítette az életem.
- Ezt nem hiszem el, miért nem tud leszállni rólam?! – vinnyogok, ide oda forgolódva Eunji hatalmas franciaágyában.
- Nem tudom, pedig jobban tenné, ha leakadna rólad… - morogja a lány. – Minél hamarabb!
- Huh, az átlagosnál is rosszabbul viseled a mai látogatását – jegyzi meg Doyoung, mire egyetértően bólintok.
- Ah, csak nehéz napom volt.
- Tényleg, mit mondott az orvos? – kérdezem, némi aggodalommal a hangomban.
- Semmi olyat, amit eddig ne tudtam volna – sóhajtja, elterülve az ágyon, ezzel félig rajtam fekve.
- Ez meg mit jelentsen?
- Azt, hogy nem kell aggódni, még egy darabig boldogítalak titeket – feleli és hallom a hangján, hogy vigyorog, ami megnyugtat.
- Amúgy, elkértem neked a házit – szólal meg Doyoung, mire Eunji csak felsóhajt. – Nagyon szívesen.
- Oh, igazán nem kellett volna! Apropó suli, mi volt ma?
- Csak a szokásos, matek, aztán tesi – kezdem, tudva nem éppen erre gondolt.
- Nem az órarendedre vagyok kíváncsi – szusszantja. – Mi volt Taeyonggal?
- Sajnos az ő órarendjét nem tudom – kuncogok, mire hátba vág. – Na, ezt most miért kellett?
- Jaj Winwinie, ilyenkor igazán nem értem miért vagyunk még barátok – morogja felülve.
- Mert szeretsz? – nézek rá, nagy, boci szemekkel, mire csak megforgatja a szemeit. – Amúgy semmi, úgy tűnik megfeledkezett rólam.
- Egy gonddal kevesebb – sóhajtja Doyoung, de van egy olyan érzésem, nem Taeyongra gondolt.
- Ahogy mondod – áll fel mellőlem a lány. – Ti nem vagytok éhesek?
- De – feleljük egyszerre a másik omegával.
- Akkor együnk valamit – mondja Eunji, majd el is indul a konyha felé, mi pedig követjük.
Kaja után még gyors megírtuk a házit és elvittük Dantét a parkba, így mire visszaértünk a lány lakására már beesteledett, ezért úgy döntöttünk, itt töltjük az éjszakát.

      Szerda reggel, épp csak vége lett az első órának, de Doyoung és Eunji már fel is szívódott. Vagyis az omega elvileg csak a mosdóba ment ki, de az is már vagy tíz perce volt, így gondoltam utána megyek.
- Doyoung? – szólítom meg a srácot, amint belépek a férfi illemhelyiségbe, de nem érkezi válasz. – Doyoung? – Próbálkozom újra, de megint semmi. Benézek minden fülkébe de a másik omegának nyoma sincs. – Hova tűnhetett? – Már épp a keresésére indulnék, mikor valaki majdnem arcon vág az ajtóval, akkora lendülettel nyitja ki azt. Hála a gyors reflexeimnek még éppen kitérek a falap elől és már épp szidnám le az érkezőt, hogy figyeljen jobban, de amint találkozik a tekintetem azövével elnémulok.
- Oh, hát szia – mosolyog rám az alfa.
- Ohm, szia – köszönök vissza, a válla felett az ajtóra pillantva, keresve a menekülő utat.
- Örülök, hogy újra láthatlak – folytatja, hátrálva egy lépést, hátát a bejárathoz döntve, ezzel elzárva a szabadságba vezető utat.
- Valami olyasmi – motyogom.
- Ugyan már, ne légy ilyen, nem harapok – mondja, ajkait egy széles mosolyra húzva. – Csak ha kérik – kacsint rám.
- Mit akarsz tőlem Taeyong?
- Csak ismerkedni – feleli. Aha, hát persze…ismerkedni…
- Pont te, pont velem?
- Miért olyan meglepő ez?
- Hm, lássuk csak, miért is… - teszek úgy, mint aki elgondolkodik. – Pár nappal ezelőtig még létezésemről sem tudtál, pedig már három éve ugyan abba a suliba járunk!
- Nem jársz arra, amerre én – mosolyodik el.
- Nem, és jó lenne, ha ez így is maradna – morgom.
- Ugyan már, mi baj származhatna abból, ha barátkozunk? – Teszi fel a kérdést és… Nem igazán tudom, mit is mondhatnék. Így is ok nélkül voltam vele bunkó eddig. – Nem kell most válaszolnod – lép közelebb, mire én automatikusan hátrálni kezdek, de a mosdókagyló az utamat állja. – Ráérsz holnap délután is, mikor együtt kajálunk majd. Órák után várlak a kapunál – mondja, majd közelebb hajolva nyom egy puszit a homlokomra és kisétál a mosdóból. Én meg csak döbbenten pislogok utána. Lee Taeyong most randira hívott… Engem?

Doyoung pov.:

      Alig húsz perce még a mosdóban álltam és kezet mostam, amikor is becsörtetett ez az idióta és közölte, hogy beszélnünk kell, majd meg sem várva a válaszomat rángatott ki magával az udvarra és most itt állunk, egymástól alig két méterre és én épp nem akarom elhinni, amit mond.
- Tudod, rosszul esett, hogy legutóbb csak úgy leléptél – mosolyodik el keserűen.
- Én… Csak… Te mit tettél volna a helyemben? – Kérdezek vissza.
- Megvártam volna még felébredsz – mondja halkan. – De adok neked még egy esélyt – fordul felém hírtelen, mire én felvonom a szemöldököm.
- Mégis miről beszélsz?
- Arról, hogy én nem hagyom annyiban a dolgot – vigyorodik el. – Nem az a fajta ember vagyok.
- Nem értem miért csinálsz ekkora ügyet belőle… Nem lehetne, hogy csak szimplán elfelejtsük?
- Nem – vágja rá, majd a karomnál fogva ránt magához közelebb s bár a szorítása erős, mégsem fáj. – Én nem akarom elfelejteni – mondja közelebb hajolva – és gondoskodni fogok róla, hogy te se felejtsd el – suttogja a fülembe, majd elengedve lép el mellettem és indul meg az iskola hátsó ajtaján éppen kilépő Taeyong felé. Ez meg mégis mi a jó élet volt?!

Eunji pov.:

- Yuta, megtennéd azt a szíveséget, hogy felszívódsz? – nézek a srácra, aki vagy már tíz perce állja az utamat.
- Most miért vagy ilyen ellenséges? Én csak beszélgetni szeretnék – mondja, felém villantva a lányok körében oly ismert és kedvelt mosolyát, mire én csak megforgatom a szemem.
- Szép próbálkozás – morgom, majd megfogva a csuklóját emelem el a kezét az ajtófélfától, így végre ki tudok lépni a teremből. – De mond meg Taeyongnak, ha legközelebb „beszélgetni” akar, akkor jöjjön személyesen – vigyorgok rá, majd megpaskolom az arcát és sarkon fordulva indulok el a dolgomra.
- Most komolyan, olyan nehéz elhinni, hogy egy olyan srác, mint én, beszélgetni akar – szól utánam, mire megtorpanok és sóhajtva fordulok felé.
- Ha egy „olyan srác, mint te” beszélgetni akar, annak soha nincs jó vége. Szóval töröld le az arcodról a vigyort és mond meg, hogy mi volt a célod ezzel az egésszel, vagy hagyj elsétálni – mondom, mire eltűnik a képéről a mosoly és döbbenten pislog rám.
- Ezt meg... – kezdi, de nem várom meg, hogy befejezze.
- Tudod, nem mindenkit vesz le a lábáról a „dögös” mosolyod – vonom meg a vállam. – De abban biztos vagyok, hogy annál a személynél – emelem ki a szót – használ, akinél használnia kell – kacsintok rá, majd elsétálok. Lehet, hogy „csak” egy ember vagyok, de elsősorban vadász és észreveszem, amit észre kell vennem! Szóval, ideje megkeresni Winwint!